A szerzőről
Gaál Sándor (1919–2005) a Rákosi-rendszer politikai foglya volt: a recski kényszermunkatáborban raboskodott, amelyet a kommunista diktatúra Magyarországon 1950 és 1953 között működtetett a Mátrában, a szovjet gulagok mintájára. Itt mintegy 1500 embert tartottak bírósági ítélet nélkül kényszermunkán, embertelen körülmények között.
A versek sokszor sötét, elrettentő hangulatával szemben ez a hagyaték mégis az élet szépségéről, a család és a nemzet szeretetéről szól. A szerző nem hagyta, hogy életét a fogság emléke határozza meg: a családja, valamint Istenbe és emberbe vetett hite volt az, ami megmaradt benne. A magyar nyelv, a magyar táj, a népdalok és a szabadság szeretete azok az emlékek, amelyek megmaradnak róla.
A szerző édesapja, vitéz Gaál Lajos, zajtai kántortanító volt — az ő nevéhez fűződik, hogy Zajta község 1920-ban visszakerült Magyarországhoz a román megszállás alól.
A jelen kötetbe gyűjtött versek a recski évek tapasztalatát, az 1956-os forradalom élményét és a kommunista rendszer évtizedeit dolgozzák fel. A versek nyolc tematikus ciklusba rendezve mutatják be a szerző látomásait: a forradalom pillanatának eufóriájától a rabság vissza-visszatérő rémálmán át a kései számvetésig.
A versek útja
Gaál Sándor verseit a fogsága után, részben a Kádár-korszak évei alatt, részben a kilencvenes években, a rendszerváltás utáni évek távlatában írta, és nyolc tematikus ciklusba rendezte. Először írógéppel papírra rögzítette őket. Akkor azt hitte, hogy ez a versek végleges formája.
A millennium fordulóján, nyolcvanéves korában mégis új munkába kezdett: elhatározta, hogy a teljes verses életművet számítógépre viszi át. Tudta, hogy más úton ezek az írások aligha maradhatnak fenn, és hogy ma már kiadni vagy megosztani sem lehet máshogy a műveket, hogy a recski évek tapasztalatát, az ötvenhatos forradalom élményét hordozó versek csak így juthatnak el az utókorhoz. A billentyűzet maga nem volt számára idegen, hiszen az írógépen évtizedek óta dolgozott; a számítógép kezelése azonban új tanulnivalót jelentett. Unokája, aki akkor még általános iskolás volt, tanította a programok használatára, hétről hétre a felgyűlt kérdésekre válaszolva. Az egeret használni nem tudta, a finom, szokatlan mozdulatokhoz már idős volt, minden lépést billentyűparancsokkal végzett, a szövegszerkesztő megnyitásától a mentésen át a számítógép kikapcsolásáig. Évek munkája ez: a versek átvándorlása a papírról a digitális emlékezetbe.
Nyolcvanéves fejjel igaza lett. A kéziratok és az írógéppel készült papír-példányok ma már nem léteznek. Egyedül a digitális szöveg maradt fenn: az, amelyet ismeretlen technológiával, kitartóan maga vitt be a gépbe. Ez a változat élte túl őt magát is, és később fia, Gaál Sándor Szilveszter halálát is, aki a verseket gondosan megformálta, és egyebek között a Lobogjatok! című verset a magyar zászló színeiben emelte ki a honlapon, amelyen közreadta. Néhány évvel a fiú halála után a honlap, mivel már senki nem kezelte, hamarosan eltűnt volna a hálózatról; az unoka az utolsó hónapokban mentette le a teljes anyagot.
A digitális hagyaték weblapja az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára készült. Se a papír, se az írógép, ahol az eredeti verzió megszületett, ma már nem léteznek, csak a digitális változat élte túl az éveket.
Olvasd ezt a kötetet úgy, mintha maga a kézirat lenne a kezedben. Mert a versek egyetlen ma létező változata az, amelyet a szerző saját kezűleg, betűről betűre, billentyűről billentyűre maga rögzített.
Gyermekként a versek tartalmából nem sokat értettem. Egyszerűen csak hosszú és sötét szövegnek tűntek, amelyek valami félelmetes élményből származnak, egy olyan élményből, amelyről a nagyapám ritkán beszélt, és akkor is keveset.
Egyszer megkérdeztem tőle, miért kell ezt mind beírni a gépbe.
Azt felelte: hogy ezek a rettenetes dolgok soha többé ne történhessenek meg.
Gaál Sándor unokája